Párkapcsolati coach & mediátor

A jó párkapcsolat tanulható

7 hiba, ami a szakítás után akadályozza a gyógyulást

Amikor szakítanak velünk, összedől számunkra a világ, ám valamiért tévesen úgy gondoljuk, hogy illene nyugodtnak maradnunk, élni tovább az életünket, és a lehető leggyorsabban túllépni az egészen. Csakhogy ez a legritkább esetben megy csettintésre, sőt, egy csomó olyan dolgot teszünk, ami akadályozza a felépülésünket.

Sajnos az ösztönös reakcióink sokszor többet ártanak, mint használnak. Olyan viselkedésformákhoz nyúlunk, amelyek inkább elmélyítik a fájdalmat, és elnyújtják a gyógyulást.

1. Túlterheljük a baráti kört

Amikor elveszítjük egy hozzátartozónkat, a környezetünk túláradó aggódással és törődéssel fordul felénk. Ha viszont szívszerelmünk szakít velünk, akkor elintézik annyival, hogy “Ne szomorkodj! Sokkal jobbat érdemelsz!”, vagy “Lépj tovább minél előbb!“. Csakhogy éppen ez az, amire képtelenek vagyunk! Amikor pedig még jó néhány hónap elteltével is a szakításon rágódunk, kezdik elveszíteni a türelmüket, mert az a kimondatlan elvárásuk, hogy most már igazán ideje, hogy abbahagyjuk végre a nyavalygást. Pedig a szakítás utáni szomorúság épp olyan mint a gyász: nem múlik el pár hónap alatt parancsszóra.

A hiba, amit ilyenkor rendre elkövetünk, hogy hangot adunk minden belső vívódásunknak, és ezzel túlterheljük a barátainkat. Ezért bármennyire is sajog a szívünk, figyelnünk kell arra, nehogy túlterheljük őket, és próbáljuk néha tehermentesíteni azokat, akik magukra vállalták a támogatásunkat.

 

2. Szégyelljük magunkat a fájdalmunk miatt

Sajnos nem elég, hogy a környezetünk elítél minket, de magunk is elítéljük a saját fájdalmunkat, sőt sokan elmerülnek az önvád mocsarában. A szívfájdalom egy terrorista. A veszteség okozta gyötrelem betör a gondolatainkba, eltereli a figyelmünket, képtelenné tesz arra, hogy a munkánkra koncentráljunk, bárhol, bármikor ránk tör a sírás.

Kutatások bizonyították, hogy a szakítás ugyanazokat az agyi területeket aktivizálja, mint az elviselhetetlen fizikai fájdalom. Szakítás után dolgozni, működni éppen olyan, mintha azt várnánk magunktól, hogy egy akut vesegörcs kellős közepén úgy éljük az életünket, mintha épp nem halnánk bele a fájdalomba. Vagyis a szívszaggató fájdalmak közepette sem magunk, sem a környezetünk nem hajlandó tudomást venni a csökkent teljesítőképességünkről, sőt még el is ítéljük magunkat emiatt.

3. Folyamatosan csekkoljuk az exünk közösségi oldalait

Sokan nem tudják, hogy a szerelem olyan biokémiai folyamatokat indít el bennünk, mintha kábítószerfüggők lennénk. A gondolataink kizárólag akörül forognak, aki összetörte a szívünket, és olyan heves vágyakozást érzünk iránta, hogy legalább a közösségi oldalainak csekkolásával próbáljuk enyhíteni a szenvedésünket. Sőt, olykor egészen csavaros dolgokat tudunk kiagyalni, hogy valamilyen módon kapcsolatba kerülhessünk a vágyott személlyel. Van, aki sms-eket küldözget, más a hangrögzítőt hívogatja, hogy hallja a hangját, esetleg arrafelé mászkál, ahol “véletlenül” összefuthat az exével. Ezzel azonban csak azt érjük el, hogy naponta újra meg újra feltépjük a sebeinket, és gátoljuk a gyógyulásunkat.

 

4. Teljes egészében magunkat hibáztatjuk a szakítás miatt

Alapesetben tudjuk, hogy minden kapcsolat elrontásához két ember kell. Olyan nincs, hogy csak az egyik a hibás, a másik pedig ártatlan mint a ma született bárány. Csakhogy amikor szakítanak velünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel velünk, ezért hajított el minket a másik. Sokan újra meg újra végigpörgetik kapcsolatuk minden pillanatát, és azt keresik, hogy mit rontottak el. Ha valakinek szélsőségesen negatív az énképe, a szakítást azzal magyarázza, hogy nem elég vonzó vagy kedves, sőt, eljut a “soha egyetlen férfi/nő sem akar majd engem” és az “örökre egyedül maradok” gondolatáig.

Az teljesen normális, ha egy kapcsolat végén elgondolkodunk azon, hogy mit rontottunk el, és eltesszük magunknak a tapasztalatot. Ha azonban még hónapok múltán is ezen rágódunk, akkor lehet, hogy segítségre van szükségünk. Például egy olyan szakemberre, aki ügyesen megpróbálja megkérdőjelezni a magunkról kialakított negatív hiedelmeinket.

 

5. Idealizáljuk a másikat

Az önvád másik oldala az exünk teljes idealizálása. Azt gondoljuk, hogy ő volt életünk egyetlen szerelme, a tökéletes Igazi, aki nélkül már nem érdemes élni. Sóvárgásunk csőlátáshoz vezet, és csak a másik legjobb tulajdonságaira koncentrálunk, a fejünkben végtelenítve futnak kapcsolatunk legszebb pillanatai. Perifériára kerülnek viszont a jellemhibák, idegesítő szokások, viták, feszültségek, amikor rémesen éreztük magunkat vele. Ha ezt az idealizálást folytatjuk, tovább dagasztjuk a veszteség miatti fájdalmunkat. Érdemes emlékeztetni magunkat arra is, hogy az exünk hányszor kiborított minket. Nem az a cél, hogy meggyűlöljük, hanem hogy lássuk a hibáit is, mert ez segíti az elengedést, és oldja azt a félelmet, hogy soha többé nem találunk ilyen “tökéletes” partnert.

 

6. Kerüljük azokat a helyeket, ahol az exünkkel jártunk

Gyakori jelenség az is, hogy távol tartjuk magunkat azoktól a helyektől és tevékenységektől, amelyek a veszteségünkre emlékeztetnek. Csakhogy minél hosszabb volt a kapcsolat, annál jobban beszűkül az életterünk és aktivitási körünk a szakítás után. A megoldást az jelenti, hogy vissza kell nyernünk ezeket a helyeket, csak egészen más körülmények között, hogy új asszociációk alakuljanak ki. Ha már harmadszor vagy negyedszer keressük fel valaki mással azt a helyet, ahol az exünkkel gyakran randiztunk, az új emlékek felülírják a régieket, mi pedig visszakapjuk a kedvenc helyeinket, tevékenységeinket.

7. Emléktárgyak, fényképek őrizgetése

Ha túl sok emléktárgyat őrzünk az exünktől, azzal csak folyamatosan emlékeztetjük magunkat a veszteségünkre. Ha elmúlt a kezdeti sokk, érdemes minden tárgyat, fényképet, amely az exünkre emlékeztet, betenni egy dobozba, és egy jó magas szekrény mélyére süllyeszteni vagy kidobni. Ha hajlandóak vagyunk ezt megtenni, azt jelzi, hogy készek vagyunk elengedni őt és továbblépni. Ha hónapok múlva is tele a lakás az emlékeztető holmikkal, az annak a jele lehet, hogy elakadtunk.

Ha bárhol elakadsz az elengedés folyamatában, érdemes segítő szakemberhez fordulni. Ha nem történik meg a gyászfolyamat lezárása, bármennyire is szeretnéd, nem fogsz tudni új, működő párkapcsolatot kialakítani.

Hozzászólások

  • Anikó szerint:

    Mi van akkor, ha egy jelentektelen 40 évvel ezelőtti gyermekszerelem üldözi az embert?
    Tíz éve találkoztunk egyszer, teljesen oda voltam, pedig már nagy gyerekeink voltak, de nem voltam az esete.
    Most osztalytalalkozó volt, és borzasztó, hogy vénségemre zavarba jövök a semmitől, a látvanyától, érzem a 40 évvel ezelőtti cserépkályha illatot, és hasonló butaságok. Fogalmam sincs ki ez a mostani ember, de a hajdani kispajtásomra “emlékeztet” és kellemetlen, hogy elolvadok értelmetlenül.

    Na erre varrjunk lezáró gombot !

    • Jánosi Valéria szerint:

      Nem szokatlan, amiről írsz, gyakori, hogy osztálytalálkozókon fellobban egy-egy régi gyerekszerelem. Ez egyrészt természetes nosztalgia, jólesik elidőzni a régi időkben. A másik ember látványa felidézi az akkori emlékeket és érzéseket is.
      Másrészt ilyenkor azt érdemes megvizsgálni, hogy mi van a jelenlegi párkapcsolatodban. Mi hiányzik belőle? Minden rendben van? Ha igen, akor kisebb eséllyel, rövidebb ideig érint csak meg a régi emlék. Ha nem, akkor a jelenlegi kapcsolaton érdemes egy kicsit dolgozni.

      Remélem, segítettem. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük