Amikor azt látod, hogy a gyereked a szemedbe nézve, vigyorogva kiönti a szőnyegre a kakaót, miközben te megszállottan visítod, hogy „neee!”, akkor sanszos, hogy a fenti kérdést olvasva azonnal elkattintasz. A szülők életében vannak olyan pillanatok, amikor szeretnék a gyereküket kilőni a Holdra. Egy Laura Markham nevű pszichológus viszont azt állítja, hogy még ezek a helyzetek is megoldhatók nyugodtan, békésen.
Hidd el, én is kételkedtem, amikor kezembe vette a szerző Békés szülő, boldog gyermek című könyvét, aminek az alcíme: A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete. Húsz évig tanítottam egy gimnáziumban 10-18 éves diákokat, éppen abban az életkorban, amikor blazírt arccal mondanak olyanokat, hogy kinyílik a bicska a zsebedben. A könyv mégis új megvilágításba helyezett néhány olyan dolgot, ami eddig esetleg ösztönösen csináltam, és számtalan új dolgot is tanultam, amit ezentúl másképp csinálok majd, ha ismét kamasz gyerek kerül a közelembe.
Kezdd magadon!
A dolog sajnos ezúttal is önmagunknál kezdődik. Képtelenek vagyunk ordításmentes kapcsolatot kialakítani a gyerekünkkel, ha pattanásig feszültek az idegeink, és nem tudjuk neki megtanítani, hogyan higgadjon le, ha erre mi magunk képtelenek vagyunk. Így a könyv első fejezete abban segít a szülőknek, hogy valóban hasznos gyakorlatokat mutat, amelyeket alkalmazva hatékonyan és gyorsan tudjuk csillapítani a haragunkat. Megtanít arra, hogy amikor elönt minket az indulat, hagyjuk el a helyszínt, és kérdezzük meg magunktól, hogy milyen érzések vannak a haragunk mélyén, és mire is van valójában szükségünk. A gyakorlatok között találunk olyanokat is, amelyek segítségével megtanulhatjuk megőrizni a nyugalmunkat akkor, amikor a gyerekünk éppen földhöz veri magát, és sikítva őrjöng, mert nem vesszük meg neki a csoki.
Kapcsolódás a gyermekünkhöz
A könyv másik nagyon fontos alapgondolata a szülő-gyerek kapcsolat megteremtése és fenntartása. Abból indul ki a szerző, hogy minden egyes kiborulás alkalmával megszakad a szülő-gyerek kapcsolat, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy a kicsi elhagyatva érzi magát, gyűlik, gyűlik benne a feszültség, ami aztán engedetlenségben, „rosszalkodásban” formájában jelenik meg. Éppen ezért nagyon fontos, hogy szoros, kötődő kapcsolatot alakítson ki a szülő a gyerekével, amelynek során felismeri, és ki is elégíti gyermeke legmélyebb szükségleteit. Tulajdonképpen nem ördöngösség a dolog, a kapcsolatépítéshez nem kell semmi különöset tenni: csak jelen lenni, odafigyelni a gyerekre, gondoskodni róla, hogy az együtt töltött idő, a napi rutinfeladatok a vidámság, melegség légkörében teljenek.
Talán a leghasznosabb gyakorlat, amit a szerző tanácsol, a különleges kölyökidő. Ez napi 15 perc közös időt jelent, amikor a gyerek döntheti el, hogy mit csinálnak a szülővel együtt, mit játszanak, miről beszélgetnek. A lényeg, hogy a szülő a teljes figyelmét a gyereknek szentelje, legyen teljesen jelen. A szerző nagyon nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy a szülő a lehető legtöbb alkalommal ölelgesse, szeretgesse meg a csemetéjét, különösen akkor, ha a gyerek éppen ki van borulva és hisztizik.
Kontroll helyett coaching
A szülők többsége azt hiszi, hogy az a dolguk, hogy irányítsák a gyereküket. Amikor azonban ezzel próbálkoznak, elkerülhetetlenül kudarcot vallanak. Sajnos sem a kényszerítés, sem a manipuláció, de még a testi fenyítés és sarokba állítás sem segít abban, hogy engedelmes gyerekeket neveljünk. Sőt, a kutatások szerint ezzel éppen ellentétes hatást ér el: a gyerek egyre engedetlenebb, dacosabb, ellenállóbb lesz minden szülői paranccsal szemben. Ha nem parancsokkal akar nevelni a szülő, hanem edzőként, coachként tekint magára, akkor keményen megdolgozik a tiszteletért, a kötődő kapcsolatért, és a gyerek nem azért fog engedelmeskedni neki, mert fél tőle, hanem saját akaratából fogja követni a szülő kéréseit. Hihetetlennek tűnik, ugye? Pedig nem lehetetlen.
Azok a szülők, akik ezt meg tudják valósítani, rengeteg szeretetben és támogatásban részesítik a gyermeküket, ugyanakkor magas elvárásokat is támasztanak velük szemben. De nem fentről lefelé akarnak irányítani mint tekintélyelvű társaik („megcsinálod, mert azt mondtam!”). Ők a gyerekek szemszögét is figyelembe veszik, készek kompromisszumokat kötni, és amikor csak lehet, átadják nekik az irányítás lehetőségét. Így a gyermekeik – nem meglepő módon – szoros kapcsolatban maradnak velük, és gyakran a legfőbb bizalmasuknak nevezik az apjukat vagy anyjukat. Természetesen erre a fajta nevelésre is rengeteg gyakorlatot kínál a könyv.
Tehát igen, a végére teljes mértékben meggyőzött a szerző: lehet ordítás- fenyegetés- és büntetésmentes módon gyereket nevelni. Csakhogy a dolog egyetlen nyitja: a szülő személyiségének fejlettsége. Mennyire képes ő maga kötődni, képes-e kezelni a saját indulatait, és le tudja-e győzni magában a tekintély iránti vágyát. Azt gondolom, ha szülőként valóban fontos neked a gyerekeddel való jó kapcsolat megőrzése, akkor ennek a könyvnek ott kell lennie az éjjeliszekrényeden, és újra meg újra érdemes lesz átolvasni, hogy az elvei minél mélyebben beivódjanak. És persze a javasolt gyakorlatokat sem árt követni.
Ha elakadtál valahol a haragkezelésben, nézd meg, hogyan segíthetek!
